Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Éhezők v. 17-18. fejezet

17

 

Ahogy háttal leérkezem a keményre döngölt földre, kipréselődik a tüdőmből a levegő. A hátizsák sem tompítja igazán az ütés erejét Szeren cséré a tegez beakadt a könyökhajlatomba, így a vállam és a nyilak épségben megússzák a becsapódást, az íjamat pedig még mindig a kezemben szorongatom. A föld reng a robbanásoktól. Bár magukat a robbanásokat nem hallom. Igazából nem hallok semmit. Mindenesetre az almáktól elég sok akna felrobbant, és a szétröpülő törmelék működésbe hozta a többit. Az arcom elé kapom a karomat, így sikerül valamelyest megvédeni magamat a felém záporozó, izzó törmelékdaraboktól. Maró füst terjeng, ami nem a legjobb olyankor, ha az ember éppen a légzés képességét próbálja visszanyerni.

Úgy egy perc múlva a föld rengése megszűnik. Oldalra fordulok, és egy pillanatig a gúla helyén füstölgő roncshalmaz látványában gyönyörködöm. Nem valószínű, hogy a Hivatásosak bármit ki tudnak menteni.

Most pedig az lenne a legjobb, ha minél gyorsabban eltűnnél, figyelmeztetem magam. Mindjárt itt lesz az egész bagázs. De amint talpra állok, rádöbbenek, hogy nem is lesz olyan egyszerű elmenekülni. Szédülök. Nem egyszerűen kótyagos a fejem, hanem veszettül imbolyognak körülöttem a fák, a talaj pedig hullámzik a lábam alatt. Néhány lépés után négykézlábra zuhanok. Pár percet várok, hátha elmúlik a szédülés, de hiába.

Kezdek pánikolni. Nem maradhatok itt. Muszáj elmenekülnöm. De nem tudok járni, és nem hallok. A bal fülemre teszem a kezemet, mert a bal oldalamat fordítottam a felrobbanó aknák felé, és ahogy elveszem, látom, hogy véres. Lehet, hogy megsüketültem a robbanástól? Megrémít a gondolat. Vadászat közben legalább annyira kell a hallásomra, mint a látásomra támaszkodnom, sőt sokszor még jobban. De nem árulhatom el, hogy félek. Most ezer százalék, hogy Panem összes tévéje engem mutat.

Nem hagyhatok vérnyomokat, figyelmeztetem magamat, és valahogy sikerül a fejemre húzni a kapucnit, aztán ügyetlenkedve megkötöm a zsinórját az állam alatt. A kapucni felszívja a vért. Járni nem tudok, de vajon a mászás menni fog? Tapogatózva haladok előre. Lassan, nagyon lassan képes vagyok mászni. Errefelé nem nyújtanak megfelelő fedezéket a fák. Az egyetlen reményem, hogy sikerül visszajutnom a csalitosba, ahonnan Ruta is kémkedett, és el tudok bújni a bokrok sűrűjében. Nem kaphatnak el itt a nyílt terepen, miközben négykézláb vonszolom magam. Az a biztos halált jelentené, Cato pedig gondoskodna róla, hogy sokáig szenvedjek a keze között. A gondolat, hogy Primnek mindezt végig kell néznie, arra ösztönöz, hogy minden erőmet összeszedve tovább kússzak a rejtekhely felé.

Egy újabb robbanás arccal a földhöz passzíroz. Egy akna, amit valószínűleg egy összedőlő láda hozott működésbe. Az elsőt további két robbanás követi. Eszembe jut, hogy amikor nagy ritkán kukoricát pattogtattunk Primmel otthon a tűzön, mindig maradt egy-két szem, ami jóval a többi után pattogott ki.

Nem írja le pontosan a helyzetet, ha azt mondom, hogy az utolsó utáni pillanatban sikerül eltűnnöm. Abban a másodpercben, hogy bevonszolom magamat a bokrok alá, Cato kiront a síkra a fák közül, sarkában a társai loholnak. Olyan dührohamot kap, hogy akár komikusnak is tűnhetne – szóval az emberek tényleg a hajukat tépve csépelik az öklükkel a földet –, ha nem tudnám, hogy a haragja ellenem és az ellen irányul, amit tettem. Ehhez jön még, hogy mindez itt történik mellettem, és hogy képtelen vagyok elmenekülni vagy megvédeni magamat. Így aztán, ami azt illeti, nagyon megijedek. Hálás vagyok, hogy a bokrok sűrűje nem teszi lehetővé a kamerák számára, hogy közeli képeket mutassanak az arcomról, mert olyan veszettül rágom a körmömet, mintha elérkezett volna a világvége. Lerágcsálom a maradék körömlakkot, és próbálom megakadályozni, hogy vacogjon a fogam.

A fiú a Harmadik Körzetből köveket dobál a romokra, aztán valószínűleg közli a többiekkel, hogy az összes akna felrobbant, mert a Hivatásosak elindulnak a füstölgő romhalmaz felé.

Cato dührohamának első felvonása véget ért, most a füstölgő ládák rugdosásával próbálja levezetni a haragját. A többiek a romok közt turkálnak, hátha meg tudnak menteni valamit, de nem járnak szerencsével. A fiú a Harmadik Körzetből kiválóan teljesítette a feladatát. Minden bizonnyal valami ilyesmi jut eszébe Catónak is, mert odalép a fiúhoz, és kiabálni kezd vele. A fiú a Harmadik Körzetből sarkon fordul, menekülni próbál, de Cato elkapja, és járomfogásba szorítja a fejét. Látom, ahogy Cato karján megfeszülnek az izmok, aztán hirtelen ránt egyet a fiú fején.

Egy szempillantás alatt végez vele. A fiú a Harmadik Körzetből halott. A másik két Hivatásos mintha megpróbálná lecsillapítani Catót. Amennyire a rejtekhelyemről meg tudom állapítani, Cato vissza akar menni az erdőbe, a másik kettő meg egyfolytában az égre mutogat, amit először nem értek, de aztán egyszerre csak leesik, miről van szó. Hát persze. Hiszen ezek azt hiszik, hogy aki a robbanást előidézte, meghalt. Nem tudnak a nyílvesszőkről és az almákról. Azt hiszik, hogy a taposóakna meghibásodott, de a játékos, aki felrobbantotta a raktárt, szintén a levegőbe repült. Ha dörrent is a halált jelző ágyú, az egymás után robbanó aknák elnyomták a hangját. Ezek tényleg azt hiszik, hogy a tolvaj földi maradványait elszállította a légpárnás. Visszavonulnak a tó távolabbi partjára, hogy a Játékmesterek el tudják távolítani a Harmadik Körzetből való fiú holttestét. És várnak.

Mintha ágyúdörgést hallanék. Aztán felbukkan az égen a légpárnás, és elragadja a fiú holttestét. A nap lebukik a láthatáron. Leszáll az éjszaka. Fenn, az égen meglátom a Kapitólium címerét, és tudom, hogy most játsszák a himnuszt. Egy pillanatra minden sötétbe borul. Aztán megmutatják a fiút a Harmadik Körzetből. Utána pedig a fiút a Tizedik Körzetből, ezek szerint tehát ő halt meg hajnalban. Aztán újra megjelenik az égen a címer. Akkor most már tudják. A robbantó még életben van. A címer fényében látom, ahogyan Cato és a lány a Második Körzetből felteszi az éjjellátó szemüveget. A fiú az Első Körzetből meggyújt egy faágat, a fáklya fényében meglátom az arcukra kiülő ádáz eltökéltséget. A Hivatásosak elindulnak az erdőbe. Kezdődik a hajtóvadászat.

A szédülés mostanra már csillapodott valamelyest, de a bal fülemmel továbbra sem hallok, a jobb fülem azonban cseng, amit jó jelnek tartok. Nincsen értelme elhagyni a rejtekhelyemet. Sehol sem lennék nagyobb biztonságban, mint a bűntény helyszínének közvetlen közelében. Biztosan azt hiszik, hogy a robbantónak két-három óra előnye van velük szemben. De még így is csak nagy sokára merek megmoccanni.

Az első dolgom, hogy előkeresem a hátizsákból a saját éjjellátó szemüvegem, és felteszem, amitől megnyugszom kicsit, mert így a vadászathoz szükséges érzékszerveim közül legalább egy működik. Iszom egy kis vizet, és lemosom a vért a fülemről. Mivel nem akarom a hús szagával odacsalogatni a vadállatokat – mondjuk erre a célra a friss vér is tökéletesen megfelel –, a Ruta által gyűjtött zöldségből, gumókból és bogyókból készítek magamnak kiadós vacsorát.

Hol lehet a kis szövetségesem? Vajon sikerült visszatérnie a megbeszélt találkozóhelyre? Aggódik miattam? Az ég legalább azt megmutatta, hogy mindketten életben vagyunk.

Megszámolom az ujjaimon, hogy hány kiválasztott van még életben. A fiú az Első Körzetből, mindketten a Másodikból, a rókaképű lány, és ketten-ketten a Tizenegyedik illetve a Tizenkettedik Körzetből. Már csak nyolcan maradtunk. A Kapitóliumban most már mindenki a fogadás lázában ég. Különleges összefoglalókat vetítenek rólunk a tévében. Talán interjút készítenek a családunkkal és a barátainkkal. Régóta nem fordult elő, hogy az utolsó nyolc közé sikerült bekerülnie a Tizenkettedik Körzet kiválasztottjának. Most pedig mindketten benn maradtunk. Habár az alapján, amit Cato mondott, Peeta már nem húzza sokáig. Na nem mintha Catoé lenne az utolsó szó bármiben is. Hiszen épp most veszítette el a teljes élelmiszerkészletét és az összes felszerelését, nem igaz?

Kezdődjék hát a hetvennegyedik Viadal, Cato, gondolom. De most aztán tényleg.

Közben hűs szellő támad. A hálózsákomért nyúlok, de eszembe jut, hogy Rutának adtam. Hiszen úgy volt, hogy majd szerzek másikat, de a nagy robbantgatásban teljesen kiment a fejemből a dolog. Dideregni kezdek. Mivel nem lenne sok értelme egy fán ücsörögni egész éjjel, ások egy kis gödröt a bokrok alatt, és beborítom magamat levelekkel meg fenyőtűvel. Még mindig nagyon fázom. A felsőtestemet betakarom a műanyagterítővel, a hátizsákomat pedig úgy helyezem el, hogy felfogja a szelet. Valamivel jobb a helyzet. Most már megértem, hogy a lány a Nyolcadik Körzetből miért rakott tüzet az első éjszaka. Most ugyanis nekem kell a fogamat csikorgatva kihúznom hajnalig. Még több levelet, még több fenyőtűt kotrók magamra. A karomat bedugom a kabátomba, a térdemet felhúzom a mellkasomhoz. Végül sikerül álomba merülnöm.

Amikor kinyitom a szememet, a világ mintha szilánkokra töredezett volna, eltart egy darabig, mire rájövök, hogy időközben felkelt a nap, és az éjjellátó szemüveg zavar a látásban. Ahogy felülök és leveszem a szemüveget, nevetést hallok a tó felől, és kővé dermedek. A hang ugyan torzított, de a tény, hogy hallottam, azt jelenti, hogy mégsem süketültem meg. Igen, újra hallok a jobb fülemmel, annak ellenére, hogy még mindig cseng. Ami a bal fülemet illeti, legalább már nem vérzik.

Kikukucskálok a bokor mögül, attól tartok ugyanis, hogy visszatértek a Hivatásosak, és jó darabig megint csapdába kerülök. De nem ők azok, hanem a rókaképű lány, a gúla romjain áll, és nevet. Okosabb, mint a Hivatásosak, hiszen talál néhány használható holmit a kupacban. Egy fémedényt. Egy késpengét. Először döbbenten figyelem a rókaképű lány határtalan lelkesedését, aztán rájövök, mi járhat a fejében: most, hogy a Hivatásosak raktára megsemmisült, az ő esélyei is jobbak a túlélésre. Csakúgy, mint mindenkinek, aki nem tartozik közéjük. Átfut az agyamon, hogy felfedem magamat, és megpróbálok szövetséget kötni a rókaképű lánnyal a Hivatásosak falkája ellen. De végül meggondolom magamat. Van valami a lány ravasz mosolyában, ami azt súgja, ha közel engedem magamhoz, késsel a hátamban végzem. Viszont, ha már itt tartunk, kiváló alkalom lenne leszedni az íjjal. De a rókaképű hall valamit, nem engem, mert másfelé fordul, a szakadék irányába, aztán felpattan, és az erdő felé iramodik. Várok. Senki és semmi sem bukkan fel. De ha a rókaképű lány veszélyesnek ítélte a helyzetet, talán ideje lenne nekem is eltűnni innen. Ráadásul alig várom, hogy beszámolhassak végre Rutának a gúlánál történtekről.

Mivel fogalmam sincs, merre járnak a Hivatásosak, úgy döntök, a folyó mentén megyek vissza. Sietek, egyik kezemben a felajzott íj, a másikban egy darab hideg guvathús, ugyanis rettenetesen éhes vagyok, és nem csak levelekre meg bogyókra van szüksége a szervezetemnek, hanem a húsban lévő zsírra és fehérjére is. Az út a patakig eseménytelenül telik. Miután elérem a medret, megtöltöm a palackot, és megmosakszom. Vigyázok, nehogy víz menjen a sérült fülembe. Aztán elindulok felfelé a patakot követve. Egy helyen bakancsnyomokat találok a parton az iszapban. Itt jártak a Hivatásosak, de nem mostanában. A nyomok mélyek, mert az iszap nedves volt, amikor beleléptek, mostanra viszont szinte teljesen kiszáradtak a tűző napon. Nem voltam elég elővigyázatos, azt hittem ugyanis, hogy óvatos lépteimet elrejti a földet borító tűlevéltakaró. Most levetem a bakancsomat és a zoknimat, és mezítláb folytatom az utat a folyómederbe gázolva.

A hideg víz felfrissíti a testemet és a lelkemet egyaránt. Lövök két halat, nem nehéz leszedni őket a lassú folyású patakban, az egyiket meg is eszem nyersen, pedig nemrég ettem meg a guvatot. A másik halat Rutának tartogatom.

Fokozatosan, alig észrevehetően szűnni kezd a csengés a jobb fülemben, míg végül teljesen megszűnik. Azon veszem észre magamat, hogy időnként megtapogatom a bal fülemet, és megpróbálom leszedni róla azt a valamit, ami miatt nem hallok. Ha javul is az állapota, semmit sem érzek belőle. Egyszerűen képtelen vagyok hozzászokni a süketséghez. Úgy érzem, mintha elveszteném az egyensúlyomat, és teljesen védtelen vagyok a bal oldalam felől. És vak. A fejemet ugyanis minduntalan a sérült fülem irányába forgatom, mivel így próbálom áttörni a semmi tömör falát, ami a robbanás óta elzárja a korábbi információáradatot. Minél több idő telik el, annál kevesebb reményt látok, hogy a fülem meg fog gyógyulni.

Amikor elérem első találkozóhelyünket, biztos vagyok benne, hogy nem járt arrafelé senki. Rutának semmi nyoma, sem a földön, sem a fákon. Ezt furcsának találom. Mostanra már vissza kellett volna érnie, hiszen már dél van. Az éjszakát biztosan valamelyik fán töltötte. Mást nem nagyon csinálhatott a sötétben, miközben a Hivatásosak egész éjjel az erdőt járták az éjjellátó szemüvegeikben. És az is igaz, hogy a harmadik tábortűz volt a legtávolabb a találkozóhelytől. Habár éjjel nem néztem meg, hogy Ruta tényleg meggyújtotta-e. Talán csak nagyon elővigyázatos a visszaúton. Bárcsak igyekezne, mert nem akarok túl sokáig itt lógni. Délután szeretnék eljutni végre a hegyekbe, útközben pedig vadászni akarok. Most azonban nem tehetek mást, várnom kell.

Kimosom a vért a kabátomról és a hajamból, és kitisztítom a sebeimet, melyek listája egyre hosszabb. Az égések egész szépen begyógyultak, de azért kenek rájuk egy kevés balzsamot. Most az a legfontosabb, hogy ne fertőződjenek el a sebeim. Aztán nekilátok, és megeszem a másik halat. Úgysem áll el sokáig ebben a hőségben, viszont bármikor szerzek Rutának frisset a patakból. Bárcsak megérkezne végre.

Félig süketen nem érzem magam biztonságban a földön, ezért felmászom az egyik közeli fára, és ott várok tovább. Ha a Hivatásosak felbukkannak, innen simán leszedem őket. A nap vánszorog az égen. Mindenfélét csinálok, hogy elüssem az időt. Leveleket rágcsálok és rátapasztom a masszát leapadt, de még mindig érzékeny csípéseimre. Az ujjammal kifésülöm nedves hajamat, és befonom. Újra befűzöm a cipőfűzőt a bakancsomba. Ellenőrzöm az íjat és a maradék kilenc nyilat. Megzörgetem a leveleket a bal oldalamon, hogy kiderítsem, javult-e valamit a fülem állapota, de továbbra sem hallok semmit.

A guvat és a hal nem verte el az éhségemet, a gyomrom hangosan korog, és tudom, hogy a mai nap olyan, amit a Tizenkettedik Körzetben csak „lyukas napnak” hívunk. Az ilyen napokon teljesen mindegy, mit és mennyit eszik az ember, semmi sem elég. Semmi dolgom nincs, azon kívül, hogy üldögélek a fán, és ez csak tovább rontja a helyzetet, úgyhogy végül nem bírom tovább. Sok súlyt veszítettem az arénában, szükségem van a plusz kalóriára. És mióta megszereztem az íjat és a nyilakat, sokkal jobb színben látom a jövőmet.

Megtörök és elmajszolok egy marék mogyorót. Megeszem az utolsó kekszet. A guvat nyakát. Ez jó, mert eltart egy darabig, mire sikerül lecsipegetnem a húst a csontról. Végül elpusztítom a guvat szárnyát is, és ezzel a madárból csak egy kupac csont marad. De mivel lyukas nap van, teli hassal is csak a kajára tudok gondolni. Főleg azokra az ínyencségekre, amikkel a Kapitóliumban traktáltak bennünket. A narancsszószos csirkehúsra. A süteményekre és a pudingokra. A vajas kenyérre. A nokedlire a zöld szószban. Az aszalt szilvás bárányhúsra. Elszopogatok néhány mentalevelet, és megpróbálok továbblendülni. A menta azért jó, mert otthon vacsora után mindig mentateát szoktunk inni, és így el tudom hitetni a gyomrommal, hogy vége a vacsoraidőnek. Legalábbis szeretném.

Ücsörgök az ágon, a nap melegen süt, a szám tele mentalevéllel, a kezemben az íjam… mióta beléptem az arénába, nem éreztem ilyen nyugodtnak magamat. Bárcsak megérkezne Ruta, és le tudnánk lépni végre. Ahogy az árnyékok egyre hosszabbak lesznek, úgy növekszik a nyugtalanságom is. Késő délután elhatározom, hogy megkeresem a kislányt. Megnézem a harmadik tábortűz helyét, hátha találok valami nyomot, amiből kiderül, merre lehet Ruta.

Indulás előtt összekotrok néhány mentalevelet a tábortűz mellett. Mivel a leveleket távolabb gyűjtöttük, Ruta tudni fogja, hogy itt jártam, a Hivatásosak viszont észre sem fogják venni.

Alig egy óra alatt megtalálom a helyet, ahol Rutának meg kellett volna gyújtani a harmadik tábortüzet, és azonnal látom, hogy valami nem stimmel. Ügyesen elrendezte a tűzifát és a gyújtóst, de meggyújtani már nem gyújtotta meg a tüzet. Ruta előkészítette a tábortüzet, de már nem sikerült visszajönnie ide. Valamikor a második füstoszlop megjelenése és a raktár felrobbanása között Ruta bajba került.

Emlékeztetem magamat, hogy a lány még biztosan életben van. De elbizonytalanodom. Lehet, hogy a Ruta halálát jelző ágyúlövés kora hajnalban dördült el, amikor még mindkét fülemre teljesen süket voltam? Ma este Ruta fényképét vetítik majd az égre? Nem, ezt képtelen vagyok elfogadni. Ezer más oka lehet annak, hogy Rutának nyoma veszett. Talán csak eltévedt. Belebotlott néhány ragadozóba vagy egy másik kiválasztottba, például Threshbe, és ezért el kellett rejtőznie. Bármi történt is, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy itt bujkál, valahol a második és a harmadik tábortűz közötti területen. El kellett rejtőznie egy fa lombjában.

Úgy döntök, megkeresem.

Az egész délután tartó tétlen várakozás után valósággal megkönnyebbülök, hogy végre van mit csinálnom. Halkan osonok az árnyékok között, hagyom, hogy elrejtsenek. De semmi gyanús jelet nem látok. Nincsen nyoma harcnak, de még a tűlevelekben sem látni nyomokat. Megtorpanok egy pillanatra, amikor meghallom. Oldalra kell fordítanom a fejemet, hogy meggyőződjem róla, tényleg nem tévedek, de aztán újra meghallom. Egy fecsegőposzáta Ruta négy hangból álló dalocskáját énekli. Amelyik azt jelenti, hogy jól van.

Elmosolyodom, és a madár felé indulok. Nem messze egy másik is rázendít a dalocskára. Ruta nemrég énekelt nekik. Különben már valami más dalt fütyülnének. A fák lombját fürkészem, hátha meglátom Ruta nyomát. Nyelek egyet, és halkan énekelni kezdek. Remélem, ebből tudni fogja, hogy nincs veszély, csatlakozhat hozzám. Egy fecsegőposzáta elismétli nekem a dallamot. És ekkor meghallom az üvöltést.

Egy gyerek üvölt, egy kislány, Rután kívül nincsen senki az arénában, aki képes kiadni ilyen hangot. A hang irányába rohanok, bár simán lehet, hogy a három Hivatásos csapdába akar csalni, mégsem állok meg. Újabb éles kiáltást hallok, Ruta ezúttal a nevemet üvölti: – Katniss! Katniss!

– Ruta! – kiáltok vissza, hogy tudja, itt vagyok a közelben. És most már ők is tudják, hogy közel járok. Abban reménykedem, hogy a lány, aki a nyakukba dobta a vadászdarázsfészket, és – továbbra sem ismert okból – tizenegy pontot kapott a Játékmesterektől, érdekesebb lesz számukra, mint Ruta. – Ruta! Jövök!

Ahogy kirontok a tisztásra, megpillantom Rutát, a földön fekszik, reménytelenül belegabalyodva egy hálóba. Csak annyi ideje marad, hogy kidugja a kezét a hálón, és odakiáltson nekem, aztán a testébe fúródik egy dárda.


 

 

18

 

A fiú az Első Körzetből meghal, mielőtt ki tudná húzni Ruta testéből a lándzsát. A nyílvesszőm mélyen a tarkója közepébe fúródik. Térdre rogy, és megfelezi életének hátralévő másodperceit: kitépi a tarkójából a nyílvesszőt, és belefullad a saját vérébe. Újra felhúztam az íjat, a környéket pásztázom, miközben odakiáltok Rutának: – Vannak még? Vannak még?

Ruta többször visszakiált, hogy „nincsenek”, mire végre meghallom.

Ruta az oldalára fordult, a teste összegörbül a dárda körül. Félrelököm a halott fiút, és előrántom a késemet, hogy kiszabadítsam Rutát a hálóból. Elég egyetlen pillantást vetnem a sebre, hogy megértsem, nem tudom meggyógyítani. Sőt, talán senki sem tudná. A dárdahegy mélyen a hasába fúródik. Leguggolok mellé, és tehetetlenül bámulok a Ruta testéből kiálló fegyverre. Semmi értelme a vigasztaló szavaknak, semmi értelme azt mondani, hogy minden rendben lesz. Ruta nem hülye. Kinyújtja a kezét, én pedig megragadom, mintha egy mentőkötél volna. Mintha nem is Ruta, hanem én haldokolnék.

– Felrobbantottad a kajájukat? – suttogja.

– Az utolsó morzsáig – felelem.

– Győznöd kell – mondja.

– Győzni fogok. Mindkettőnkért – ígérem. Ágyúlövés dördül, és felnézek. Az Első Körzetből való fiú halálát jelzi a dörrenés.

– Maradj itt. – Ruta még erősebben szorítja a kezemet.

– Hát persze, hogy maradok. Itt, melletted – mondom. Közelebb húzódom hozzá, és az ölembe fektetem a fejét. Óvatosan a füle mögé tűröm sötét, vastag szálú haját.

– Énekelj – kéri Ruta, de alig érteni a szavát.

Énekeljek? Mit énekeljek? Ismerek néhány dalt, az igaz. Talán hihetetlennek tűnik, de egykor a mi házunkban is szólt zene. Zene, amiben én magam is közreműködtem. Apának csodálatos hangja volt, vele szerettem együtt dalolni, de mióta meghalt, szinte sosem énekeltem. Kivéve, ha Prim megbetegedett. Olyankor elénekeltem neki azokat a dalokat, amiket kisbaba korában szeretett.

Énekelj! A torkomat könnyek fojtogatják, rekedt vagyok a füsttől és a kimerültségtől. De ha ez Prim… vagyis Ruta utolsó kívánsága, legalább meg kell próbálnom. Egy egyszerű altató jut eszembe, amit mifelénk a síró, éhes babáknak énekeltek. Régi dal, nagyon régi. Valamikor réges-régen költötték a hegyekben. A zenetanárunk csak hegyi dalnak hívja. De a szövege egyszerű és megnyugtató, azt ígéri, hogy a holnap reményteljesebb lesz, mint az idő ezen rettenetes darabkája, amit mának nevezünk.

A torkomat köszörülöm, nagyot nyelek, aztán énekelni kezdek:

 

A láperdő mélyén, a fűzfa lombja alatt

A pázsitágyra, a puha, zöld párnára

Hajtsd le a fejed, hunyd le álmos szemed

És amikor újra kinyitod, felkel a nap.

Itt biztonságban vagy, nem fázol

A százszorszép megóv mindentől

S a holnap valóra váltja az álmaidat

Drága kicsikém, úgy szeretlek.

 

Ruta lehunyja szemét, a szempillája remeg. A mellkasa még emelkedik és süllyed, de már alig érezni. Nem bírom tovább, könnyek gördülnek le az arcomon. De be kell fejeznem a dalt, ennyivel tartozom Rutának.

 

A láperdő mélyén, messze elbújva

A holdfényben, a levéltakaró alatt,

Felejts el minden bajt s bánatot,

S reggelre a szomorúságnak nyoma sem marad.

Itt biztonságban vagy, nem fázol,

A százszorszép megóv mindentől.

 

Az utolsó sort már alig hallani.

 

S a holnap valóra váltja az álmaidat

Drága kicsikém, úgy szeretlek.

 

Minden elnémul, a világ mozdulatlanná dermed. Aztán a fecsegő poszáták is énekelni kezdik a dalt.

Egy pillanatig csak ülök, és nézem, ahogyan a könnyeim Ruta arcára csöppennek. Ágylövés dördül. Előrehajolok, és megcsókolom Ruta halántékát. Aztán lassan, mintha arra ügyelnék, nehogy felébresszem, lefektetem a fejét a földre, és elengedem a kezét.

Azt akarják, hogy azonnal tűnjek el. Be akarják gyűjteni a holttesteket. Különben sincs miért itt maradni. A hasára fordítom a fiút, és elveszem a hátizsákját, aztán kihúzom a tarkójából az életét kioltó nyílvesszőt. Ruta hátáról is levágom a zsákot, tudom, hogy azt akarná, vigyem magammal a holmiját, viszont a dárdát nem húzom ki a hasából. Ezeket a fegyvereket a holttestekkel együtt felhúzzák a légpárnásra. Mivel úgysem venném semmi hasznát a dárdának, annál jobb, minél előbb eltüntetik az arénából.

Nem bírom levenni a szememet Rutáról, még sosem láttam ilyen aprónak: olyan, mint egy hálóból készült vackon kuporgó vadállatkölyök. Képtelen vagyok így itt hagyni. Már nem eshet több bántódása, mégis olyan végtelenül védtelennek tűnik. Annak sincs semmi értelme, hogy az Első Körzetből való fiúra haragudjak, most, a halálában ő is sebezhetőnek látszik. A Kapitóliumot gyűlölöm, azért, amit velünk tesz.

Gale szavai visszhangoznak a fejemben. Most már nem tartom értelmetlennek a Kapitólium ellen intézett kirohanásait. Ruta halála rákényszerít, hogy szembenézzek az ellenünk elkövetett igazságtalanságok és kegyetlenség felett érzett haragommal. Itt azonban még annál is tehetetlenebbnek érzem magam, mint otthon. Sehogy sem tudok bosszút állni a Kapitóliumon. Vagy mégis?

Aztán eszembe jut, mit mondott Peeta a tetőn. Csak azon töprengek, bárcsak lenne valami módja, hogy… megmutassam a Kapitóliumnak: nem vagyok a tulajdonuk. Hogy több vagyok, mint a Viadal egyik kelléke. És most először, megértem, mire gondolt.

Tennem kell valamit, itt és most, hogy megszégyenítsen! Hogy felelősségre vonjam őket, hogy megmutassam a Kapitóliumnak, akármit tesznek is, akármire próbálnak rákényszeríteni bennünket, a Viadal egyetlen résztvevőjét sem vehetik teljesen birtokba. Ruta nemcsak a Viadal egyik kelléke volt. És én sem az vagyok.

Alig pár lépésre a fák között vadvirágok nőnek. Az is lehet, hogy valami gaz, de a virága csodálatos lila, sárga és fehér árnyalatokban tündököl. Szedek egy csokorra valót, és visszamegyek Rutához. Lassan, egyesével rakosgatva a virágokat, feldíszítem a holttestet. A szirmok beborítják a csúnya sebet. Koszorúként ölelik körbe az arcát. Élénk színekkel szövik át a haját.

Ezt meg kell mutatniuk. De ha esetleg úgy döntenek, hogy másfelé fordítják a kamerákat, a holttest elszállítását akkor is muszáj lesz mutatniuk, és akkor mindenki látja majd, és tudni fogják, hogy én díszítettem fel Rutát. Hátralépek, és még egy utolsó pillantást vetek Rutára. Mintha csak elnyomta volna az álom, úgy fekszik ott a tisztáson.

– Viszlát, Ruta – suttogom. Bal kezem három középső ujját az ajkamhoz szorítom, és Ruta felé nyújtom. Aztán hátra sem nézve eltűnök a fák között.

A madarak elhallgatnak. Valahol egy fecsegő poszáta leadja a légpárnás közeledtét jelző figyelmeztetést. Fogalmam sincs, honnan tudják. Biztosan olyan neszeket is meghallanak, amit az emberi fül nem képes felfogni. Megállok, előre nézek, arra összpontosítok, ami előttem van, nem arra, ami mögöttem. Hamar végeznek, aztán a madarak újra énekelni kezdenek, és tudom, hogy Ruta már nincs többé.

Egy fecsegő poszáta – a kinézete alapján fiatal példány – száll le egy faágra előttem, és rázendít Ruta dalocskájára. Az én énekem ismeretlen volt a fiatal madár számára, ezért aztán nem is jegyezte meg, Ruta néhány hangjegyből álló dalocskáját viszont mesterien megtanulta. Ez a dal jelenti azt, hogy Ruta jól van.

– Jól van, és biztonságban – motyogom, ahogy elhaladok az ág alatt. – Érte már nem kell többé aggódni. – Jól van, és biztonságban.

Fogalmam sincs, merre menjek. A Rutával töltött éjszaka otthonosságának érzete nyomtalanul eltűnt. Napnyugtáig megyek, amerre a lábam visz. Nem félek, még csak nem is vigyázok. Könnyű célpont vagyok. Eltekintve attól, hogy kész vagyok bárkit lelőni, aki az utamba kerül. Gondolkodás nélkül, és még a kezem sem remegne. A Kapitóliummal szemben érzett gyűlöletem szemernyit sem változtatott a többi kiválasztottal – legfőképp a Hivatásosakkal – szemben érzett gyűlöletemen. Ők fognak megfizetni Ruta haláláért.

Egyelőre azonban senki sem bukkan fel. Nem sokan maradtunk, az aréna pedig elég nagy. Hamarosan kitalálnak majd valamit, hogy megint közelebb tereljenek bennünket egymáshoz. De mára elég volt a vérengzésből. Talán még aludni is tudunk.

Épp arra készülök, hogy felhurcoljam egy fára a hátizsákokat, és letáborozzak, amikor egy kis csomag ereszkedik alá az égből ezüst ejtőernyőn. Egy ajándék a támogatóktól. De miért pont most? Egész jól állok, volt mit ennem az utóbbi napokban. Talán Haymitch észrevette, mennyire elcsüggedtem, és megpróbál felvidítani valamivel? Vagy kapok valamit a fülemre?

Kibontom a csomagot, és egy kis kenyeret találok benne. Nem finom, kapitóliumi fehérkenyér. A szegényebb körzetekben fejadagként kiosztott gabonából készült, félhold alakú, sötétbarna vekni. Magokkal megszórva. Visszagondolok az előadásra, amit Peeta tartott a Kiképzőközpontban a különböző körzetek kenyereiről. Ezt a kenyeret a Tizenegyedik Körzetben készítették. Óvatosan felemelem a még langyos veknit. Vajon mibe kerülhetett ez a kenyér a Tizenegyedik Körzet lakóinak, akik még maguknak sem tudnak elég élelmet szerezni? Hányan adták össze a kenyérre valót összekuporgatott pénzükből? Rutának szánták, az biztos. Ahelyett azonban, hogy a lány halála után visszavonták volna az ajándékot, felhatalmazták Haymitchet, hogy adja oda nekem. Talán köszönetképpen? Vagy azért, mert hozzám hasonlóan nem szeretnek adósai maradni senkinek? Akármi az oka, ilyen még nem fordult elő a Viadal történetében. Ez az első alkalom, hogy egy körzet nem a saját kiválasztottjának ad ajándékot.

Felemelem a fejemet, és kilépek a lemenő nap fényébe. – Köszönöm a Tizenegyedik Körzet lakóinak! – mondom. Azt akarom, hogy tudják, tudom, kitől kaptam a kenyeret. Hogy tudom, milyen értékes ez az ajándék.

Nagyon magasra mászom a fán, nem azért, mert ott biztonságos, hanem azért, hogy minél messzebb kerüljek ettől a borzalmas naptól. Előveszem a szépen felgöngyölt hálózsákot Ruta táskájából. Holnap átnézem a felszerelésemet. Holnap új tervet készítek. De ma este már csak arra marad erőm, hogy hozzászíjazzam magamat a fához, és elmajszoljam a kenyeret. Finom. Az íze eszembe juttatja az otthonomat.

Hamarosan felragyog a Kapitólium címere az égen, megszólal a himnusz, amit továbbra is csak a jobb fülemmel hallok. Megmutatják a fiút az Első Körzetből, aztán Rutát. A mai két áldozatot. Hatan maradtunk, gondolom. Már csak hatan. Aztán – kezemben a kenyeret szorongatva – azonnal álomba merülök.

Nem tudom, hogyan működik az elmém, de néha, amikor nagyon rossz dolgok történnek velem, vidámat álmodom. Apával járjuk az erdőt. Süt a nap, és mi süteményt eszünk Primmel. Ma éjjel Ruta látogat meg álmomban, még mindig virágok díszítik, egy végtelen erdőrengeteg egyik égbe nyúló fáján üldögél, és megpróbálja megtanítani, hogyan beszélgessek a fecsegő poszátákkal. A sebei nyomtalanul eltűntek, sehol egy csepp vér, egy vidám, mosolygós kislány ül előttem. Tiszta, lágy hangon olyan dalokat énekel, amelyeket soha nem hallottam még. Egész éjszaka énekel. Szünet nélkül. Néhány álomittas pillanat után meghallom Ruta dalának utolsó néhány hangját, de addigra a lányt már elnyelik a lombok. Miután felébredek és magamhoz térek, egy pillanatig enyhül a fájdalmam. Megpróbálok belekapaszkodni az álom nyugalmába, de az álom egy pillanat alatt tovasiklik, én pedig szomorúbb és magányosabb leszek, mint valaha.

Iszonyatos fáradtság járja át a testemet, mintha folyékony ólom csordogálna az ereimben. Nincsen erőm semmihez, a legkisebb dolog megtételéhez sem, csak fekszem az ágon, és mereven bámulok ki a lombok sátrán. Órákig fekszem mozdulatlanul. Aztán, ahogyan az lenni szokott, Prim segít áttörni a levertség falát, látom magam előtt, otthon ül, és gondterhelt arccal bámul engem a tévében.

Olyan egyszerű utasításokat adok magamnak, mint például: „Most ülj fel, Katniss. Igyál egy kis vizet, Katniss.” Lassú, robotszerű mozdulatokkal hajtom végre a saját magam által kiadott parancsokat. „Most nézd át a hátizsákokat, Katniss.”

Ruta hátizsákjában van a hálózsákom, a szinte teljesen üres vizes tömlő, egy marék dió és gumó, egy kis darab nyúlhús, az extra pár zoknija, meg a csúzlija. A fiú táskájában találok egy csomó kést, két tartalék lándzsahegyet, egy zseblámpát, egy kis bőrerszényt, egy elsősegélydobozt, egy teljes üveg vizet meg egy csomag aszalt gyümölcsöt. Egy csomag aszalt gyümölcs! Pont ezt választotta, amikor annyi mindent hozhatott volna a Bőségszarunál lévő raktárból. Számomra mindez a fiú végtelen önteltségét bizonyítja. Minek vesződjön az élelemmel, amikor a táborban hatalmas készleteket halmoztak fel? Minek hozzon magával élelmet, amikor úgyis olyan gyorsan végez az ellenfeleivel, hogy meg sem éhezik, mire hazaér? Csak abban reménykedhetem, hogy a többi Hivatásos is hasonlóan kevés élelmet tartott magánál, és akkor semmijük sem maradt.

Ami azt illeti, az én készleteim is kezdenek kimerülni. Megeszem a maradék kenyeret és a nyúlhúst. Milyen gyorsan elfogy minden kaja! Már csak a gumók és a csonthéjasok maradnak, amit Ruta gyűjtött, meg a fiú aszalt gyümölcse és egy darabka szárított marhahús. Vadásznod kell, Katniss, figyelmeztetem magamat.

Egy táskába pakolom a felszerelést, amire szükségem lesz. Miután lemászom a fáról, elrejtem a fiú késeit és a dárdahegyeket egy kőrakás alá, nehogy valaki megkaparinthassa. Előző este összevissza mászkáltam, úgyhogy most fogalmam sincs, merre lehetek, de megpróbálok visszakeveredni valahogy a patakhoz. Amikor belebotlom Ruta harmadik tábortüzébe, már tudom, hogy jó irányba tartok. Valamivel később felfedezek egy guvatrajt az egyik fán. Mielőtt felfognák, hogy veszélyben vannak, már leszedek hármat. Visszamegyek Ruta tábortüzéhez, és meggyújtom, nem érdekel, hogy mennyire füstöl. Merre jársz, Cato? – töprengek, ahogy a madarakat és a gumókat sütöm. Itt foglak várni.

Ki tudja, merre járhatnak most a Hivatásosak? Talán túl messze vannak, esetleg attól tartanak, hogy megint valami trükk van a dologban, vagy… Lehet, hogy félnek tőlem? Tudják, hogy nálam van az íj, Cato látta, amikor elvettem Glimmertől. De vajon rájöttek, hogy bánni is tudok vele? Rájöttek, hogy én robbantottam fel a raktárukat, és én öltem meg a társukat? Talán azt hiszik, Thresh csinálta. Valószínűbbnek tűnhet, hogy ő állt bosszút Ruta haláláért, nem én. Hiszen ugyanabból a körzetből érkeztek. Nem mintha Thresh törődött volna Rutával.

És mi a helyzet a rókaképű lánnyal? Ő vajon végignézte, hogyan robbantom fel a raktárt? Nem. Amikor másnap reggel megláttam, hogy a romok közt kutat és hangosan nevet, olyannak tűnt, mint aki valami kedves ajándékot kapott.

Kizárt, hogy azt higgyék, Peeta gyújtott jelzőtüzet. Cato biztos benne, hogy Peeta már az utolsókat rúgja. Hirtelen azon kapom magam, szeretném elmesélni Peetának, hogy virágokkal díszítettem fel Ruta holttestét.

Szeretném elmondani neki, hogy már értem, mit akart mondani a tetőn. Ha Peeta nyer, látni fog majd a győztes éjszakáján, amikor megismétlik a Viadal legizgalmasabb pillanatait. A képernyő a színpad felett lesz, ahol az interjúk készültek, és a győztes ott ül majd segítői körében.

De megígértem Rutának, hogy győzni fogok. Mindkettőnkért. És valahogy ez most fontosabbnak tűnik még a Primnek tett fogadalmamnál is.

Komolyan úgy érzem, hogy van esélyem a győzelemre. Nemcsak azért, mert van egy íjam, vagy mert párszor túljártam a Hivatásosak eszén, habár ez is sokat segít. Történt valami, amikor Ruta kezét fogtam, és figyeltem, ahogy távozik az élők sorából. Eltökélt vagyok, bosszút akarok állni érte, azt akarom, hogy ne felejtsék el őt, ezt pedig csak úgy tudom elérni, ha megnyerem a Viadalt, és ezáltal én magam válok feledhetetlenné.

Túlsütöm a madarat, mert abban reménykedem, talán végre felbukkan valaki, de nem történik semmi. Talán a többiek éppen most gyilkolják egymást. Amit nem bánnék különösebben. A vérfürdő óta jóval többet szerepeltem a képernyőn a kelleténél.

Végül becsomagolom a húst, és visszamegyek a folyóhoz, hogy feltöltsem a palackjaimat. De a reggeli ólmos fáradtság visszatér belém, és annak ellenére, hogy még csak kora este van, felmászom egy fára, és fekhelyet készítek. A fejemben újra meg újra leperegnek az előző nap eseményei. Rutát látom a testébe fúródott dárdával, a fiút a nyílvesszővel a tarkójában. Nem tudom, miért jut eszembe a fiú.

Aztán egyszer csak rádöbbenek… ő az első áldozatom.

Csomó statisztikai adat áll rendelkezésre azoknak, akik fogadni szeretnének. Többek között listát készítenek az adott játékos által elkövetett gyilkosságokról is. Glimmer és a lány a Negyedik Körzetből valószínűleg az én listámra került, hiszen én dobtam a nyakukba a darázsfészket. De ez a fiú volt az első, akiről pontosan tudtam, hogy meg fog halni a kezem által. Számtalan állatot elejtettem már, de csak egyetlen embert öltem meg. Hallom Gale hangját: „Mégis mi a különbség?”.

Ami a végrehajtást illeti, döbbenetes a hasonlóság. Az ember felhúzza az íjat, és kilövi a nyílvesszőt. Az utóhatása teljesen más. Megöltem egy fiút, akinek még a nevét sem tudtam. A családja most biztosan siratja. A barátai bosszút esküsznek ellenem. Talán még barátnője is volt, aki reménykedett benne, hogy a srác épségben visszatér…

De aztán Ruta élettelen testére gondolok, és sikerül kiverni a fejemből a fiúval kapcsolatos nyomasztó gondolatokat. Legalábbis egy időre.

Eseménytelenül zajlott a nap. Nem halt meg senki. Azon gondolkodom, mennyi időnk van, míg a következő természeti katasztrófa újra össze nem terel bennünket. Talán már ma éjszaka bekövetkezik, de én még szeretnék aludni egyet előtte. Befogom az ép fülemet, hogy ne halljam a himnuszt, de aztán megszólalnak a harsonák, én pedig várakozva felülök.

A kiválasztottak és a külvilág kapcsolata többnyire kimerül annyiban, hogy esténként az égre vetítik a halottak arcképét. Időnként azonban előfordul, hogy valami bejelentést tesznek, amit minden esetben a harsonák hangja vezet be. Az esetek többségében lakomára invitálják a résztvevőket. Amikor kevés az élelem, a Játékmesterek bankettre hívják a játékosokat, egy mindenki által ismert helyre, mint amilyen a Bőségszaru. Mindez persze azt a célt szolgálja, hogy összetereljenek bennünket, és folytatódjon a küzdelem. Van, amikor igazi lakomát csapnak, néha viszont csak egy penészes kenyérért folyik az öldöklés. A kaja nem érdekel, viszont könnyen leszedhetem pár ellenfelemet.

Claudius Templesmith hangját halljuk az égből, először gratulál az életben maradt hat kiválasztottnak. De nem hív meg bennünket lakomázni. Nagyon furcsa bejelentést tesz. Arról beszél, hogy a Viadal szabályai megváltoztak. Megváltoztak a szabályok?! A kijelentés már önmagában véve értelmezhetetlennek tűnik, mivel a Viadalnak eleve nincsenek szabályai, leszámítva, hogy hatvan másodpercig tilos leugrani a fémlapról, illetve az a hallgatólagos megállapodás, hogy a játékosok nem esznek egymás hullájából. Az új szabály kimondja, hogy amennyiben az utolsó két életben maradt kiválasztott ugyanabból a körzetből érkezett, mindkettőjüket győztesnek nyilvánítják. Claudius elhallgat egy pillanatra, mintha pontosan tudná, hogy nem értjük, miről van szó, aztán megismétli a szabálymódosítást.

Végül leesik. Idén két győztese is lehet a Viadalnak. Ha ugyanabból a körzetből érkeztek. Mindketten életben maradhatnak. Mindketten életben maradhatunk.

Mielőtt le tudnám állítani magamat, Peeta nevét kiáltom.


 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.